Poéta Palánta

                                             Isten kardja
    A gyerek a jószágot fürkészte. A gulya nyugtalankodott, mintha valami szokatlan készülődne. A
    vezérbika fölemelte a fejét, szobormereven, táguló orrlyukakkal figyelt, s mintha a fűszálak is
    megneszeltek volna valamit, ijedt hullámzás söpört át rajtuk.
    A gyerek az égre kémlelt, vihar előtt szokott így megbolydulni a jószág, de felhő semerre, az
    ég szelíd-kéken ragyogott. A vezérbika elbődült, most már valamennyi állat ugyanabba az irányba
    figyelt, a gyerek ágaskodva nézte, mi lehet a nyugtalanság oka, s meglátta a távolból
    kibontakozó lovascsapat körvonalait. Lassan-lassan idehallott a lovak patáinak tompa dobogása
    is.
    Odalent a jurták között is mozgolódás támadt, az emberek kisereglettek a sátrak elé. A gyerek
    megfeledkezve a gondjaira bízott állatokról – a lovasok felé futott.
    Az út szélén álló emberek akkor már kapkodták le süvegeiket. A gyerek lassított,
    odasomfordált a férfiak közé, szemével az apját kereste. Ott állt a többiek között, ő is
    levetett süveggel. A fiára pillantott.
    – Le a süveggel, fiam, jön Attila fejedelem.
    A gyerek lekapta a süvegét.
    A kényes-fényes, aranyozott ruhás vitézek között egyszerű bőrruhában egy széles mellű, zömök
    ifjú lovagolt, nem volt rajta semmi dísz, csak lova kantárján 5szikrázott föl kápráztató fénnyel egy drágakő. S    hiába volt a legegyszerűbb ruhában
    Attila, a gyerek mégis azonnal tudta: ő a fejedelem.
    Az emberek süvegeiket lengetve köszöntötték.
    A menet elvonult, hosszan bámultak a porfelhőbe burkolózó lovasok után.
    – Ő lesz a világ ura – mondta a gyerek apja, s amikor a fia kérdőn nézett rá, hozzátette: –
    Megálmodta az anyja.
    A gyerek elképzelte a fényes királyi udvart, látta, ahogy Attila anyja lassan álomba merül, a
    sürgő szolganép lábujjhegyre vált, csend lesz, a légy zümmögését is meg lehet hallani. A
    királyné feje fölött egy öklömnyi fénygombolyag ragyog, forog, növekszik, a színét váltja, a
    fényesség közepéből előlép egy ifjú – semmi kétség, ugyanaz, aki az előbb ellovagolt előttünk –,
    s azt mondja:
    – Én leszek a fiad.
    A királyné álmában boldogan elmosolyodik, látja, amint odafent megnyílnak az egek, egy fényes
    tárgy hull alá, egyre vakítóbban ragyog, lángnyelvek csapnak ki belőle. Egy kard. A kard
    hullócsillagként suhan lefelé, majd engedelmesen az ifjú oldalára simul. Ott áll az anya előtt a
    fia, felövezve Isten lángoló kardjával.
    A gyerek ámulva néz az apjára.
    – Nem az a kard volt rajta? – kérdezi.
    – Valamikor nagyon régen elveszett – feleli az apja –, de Attila megtalálja, derekára övezi,
    és ő lesz a világ ura.
    A gyerek visszasétált az állataihoz, leült a fűbe, és Attilát látta maga előtt, felövezve az
    Isten kardjával.
    Közben néhány marha elkószált, a gyerek botját lengetve utánuk eredt, hogy egybeterelje őket.
 
    De nicsak, az egyik üsző mintha sántítana. Szemügyre vette közelebbről, semmi kétség,
    megsérült az állat lába.
    Mi sérthette föl? A gyerek keresgélni kezdett a legelőn, vércseppek virítottak a füvön,
    négykézlábra ereszkedett, óvatosan végigsimított a tenyerével a földön. Tapogatódzó ujjhegye
    hegyes vasdarabot érintett. Hát te voltál az – gondolta, és ki akarta rántani a földből. De a
    szándék csak szándék maradt, mert a fekete vasból kipattant egy szikra, a gyerek hátrahőkölt,
    látta, hogy a vas felizzik, lángok csapnak ki belőle, s lassan-lassan emelkedni kezd a földből.
    Egy kard!
    Összeszedte minden bátorságát, megragadta a kard markolatát, és futni kezdett vele arra,
    amerre Attila és lovascsapata távozott.
    Az emberek látták a lobogó karddal futó pásztorfiút, és ijedtükben eltakarták az arcukat.
    Egy erdőszélen táborozott Attila csapata, ott érte őket utol a fiú. Egyenesen a fejedelemhez
    futott, nyújtotta feléje a kardot.
    – Ezt a csodakardot a legelőn találtam, gondolom, téged illet.
    Attila kezébe vette a kardot. Tudta, hogy az anyja által megálmodott kard, az Isten kardja
    jutott el hozzá. Keményen megmarkolta, és a négy égtáj felé suhintott vele. Északra, nyugatra,
    keletre, délre. Azt mondta:
    – Isten kardjával a föld minden népét megbüntetem.
 
 
 
                                        A vérszerződés
    A hírvivő lovas tajtékos paripáját megállította a tanácsdombon, s mintha a négy égtájnak
    jelentené, elkiáltotta magát:
    – Végigjártam mind a hét országot; Nyéket, Megyert, Kürtgyarmatot, Tarjánt, Jenőt, Kért és
    Keszit, hogy uraikat, a hét fejedelmi személyt itt a tanács dombján tanácskozásra összehívjam. A
    hét fejedelmi személy még ma összegyűlik itt, hogy sorsunkról határozzon. Szóljanak a dobok,
    szóljanak a csimpolyák.
    Dübögni kezdtek a sámándobok, dübögésüket, mint fát a vadszőlő indája, tekervényes
    csimpolyaszó ölelte körül. A domb mellé, széles karéjt formálva körüle, gyülekezni kezdett a
    nép, s nemsokára táncoló, széles szügyű lován feltűnt az első fejedelmi személy. A zene egy
    pillanatra elhallgatott, és a felzengő csendben a sámánok köszöntötték az érkezőt:
    – Légy üdvöz Tétény.
    Tétény leszállt lováról, és kíséretét hátrahagyva egymagában felment a tanácsdombra.
    Pár perc múlva követte őt Huba, aztán Tas, Ond, Kende, Előd s legvégül pedig egy sudár
    termetű, barna arcú, fekete szemű férfi, Álmos.
    – Légy üdvöz Álmos – zúgta el neki is a sámánok kara, s most már nem zendült föl a zeneszó,
    megkezdődött a tanácskozás.

    – Mi, a hétmagyarok – mondta Tétény – azért gyűltünk itt össze, mert Szittyaország annyira
    megtelt népeinkkel, hogy sem táplálni, sem befogadni nem tud bennünket.
    – Új földet kell hát elfoglalnunk – mondta Ond –, ahol békességben és bőségben élhetünk
    valamennyien.
    – Pannónia földjére menjünk – mondta Álmos –, hiszen az minket illet, mert ősünk, Attila
    király birodalma volt.
    – Úgy van – helyeselt Kende –, és tejjel-mézzel folyó földnek mondják, vizekben bővelkedőnek.
    Eltart bennünket is, jószágainkat is.
    – Attila városa, Buda, újra a miénk lesz – mondta Tas.
    Ekkor Huba szólalt meg:
    – De a nagy célt csak akkor érhetjük el, ha közös akarattal vezért és parancsolót választunk
    magunk közül, akinek feltétlen engedelemmel tartozunk valamennyien, nehogy széthúzás,
    pártoskodás gyengítsen bennünket.
    – Úgy van – kiáltották valamennyien. – Válasszunk!
    Ekkor a sámánok közül kivált egy, és közelebb lépett a hét vezérhez. Dobját pörgetve énekbe
    kezdett.
    – Önedbelia lányáról énekelek, Ügyek feleségéről, Emeséről…
    A történetet persze valamennyien ismerték, s a sámán éneke felidézte a turult, ahogy ott
    lebeg a gyermekét váró Emese sátra fölött, majd leereszkedik, az asszony vállára ül és így szól:
    – Dicső királyok származnak méhedből.
    Emese ekkor hátracsukló fejjel, hunyt szemmel úgy látta, hogy sátrából hatalmas folyam
    hömpölyög elő,díszes aranyozott gályákat hord a hátán, s a gályákon egy-egy
    ragyogó arcú férfiú áll, koronával a fején.
    A turul így folytatta:
    – De király utódaid nem itt, hanem egy távoli földön fognak uralkodni.
    A sámán folytatta:
    – És a gyermek, akit szült, mert álom jósolta jöttét, az Álmos nevet kapta. Válasszatok,
    vezérek, ki legyen a magyarok fejedelme!
    S a vezérek egy emberként kiáltották:
    – Álmos!
    Tétény lépett elő.
    – Közös akarattal téged vezérnek és parancsolónak megválasztottunk, követünk téged
    jóban-rosszban. S hogy választásunk és szövetségünk a hegyeknél szilárdabb legyen, pecsételjük
    meg vérszerződéssel.
    Egy szolga aranyedényt vitt a hét vezérhez, és azok elővonva késüket, sebet ejtettek a
    karjukon, és egy-egy csepp vért az edényben lévő borba csöppentettek. Az edényt magasba emelték
    és esküdtek:
    – Ameddig életünk tart, sőt utódaink élete fogytáig mindig Álmos vezér ivadéka lesz a
    vezérünk.
    – Esküszünk! – zúgták rá.
    – Ami jószágot közösen szerzünk, mindenkinek része legyen abban.
    – Esküszünk!
    – Azok a fejedelmi személyek, akik szabad akaratukból Álmost vezérnek választották, soha a
    vezér tanácsából ki ne maradjanak.
    – Esküszünk!
    – Ha valaki az utódok közül a vezér személyéhez hűtlen lenne, annak úgy hulljon a vére, ahogy
    a mienk hullott, amikor Álmossal vérszerződést kötöttünk.
    – Esküszünk!
    – Hogyha valaki az utódok közül a vérszerződést megszegné, azt örök átok sújtsa!
    – Esküszünk! – kiáltották a vezérek, és az aranyedény körbejárt, mindannyian ittak belőle, s
    az ősi magyar törvények szerint mindannyian vérrokonoknak számítottak.
    Újra fölcsendült a zene, a magyarok fejedelme felemelt kézzel üdvözölte a dombot körülvevő
    ujjongó sokaságot.
  
 
 
                            A szentgalleni kaland
    – Na, mit állsz ott, mint a kapubálvány?! – kiabálták neki a barátok, de Heribáld dacosan
    oldalt vetette a fejét. „Úgy állok, ahogy akarok. Ha úgy tartja kedvem, meg sem mozdulok egész
    estig.” S álldogált tovább a nyüzsgő kolostorudvar közepén megbántottan és gőgösen.
    Hogyisne lett volna megbántott és dacos, hiszen nem adták ki az idei bőrjáradékát, és itt áll
    elrongyolódott saruban. Tessék, csak tessék, vessetek egy pillantást a sarumra! Hát saru ez?!
    Laffog a talpa, a szíjai elszakadoztak. Szégyen a lábon. S különben is, nem dolgozni jöttem én
    ide, hanem imádkozni. Elmerülni a csendben és az áhítatban. Közelebb jutni az Úrhoz.
    – Azt hiszitek, Istennek tetsző cselekedet, hogy fegyvereket fabrikáltok? Nem azért gyűltetek
    e falak közé. És különben is, ami jár, az jár – prédikált Heribáld, a többiek nevették.
    – Majd jön Engilbertus apát, és megmondja neked, hogy miért gyűltünk e falak közé – mondta
    egy testes barát, miközben szaporán forgott kezében a szerszám.
    – Már jön is – kiáltotta valaki, mire még szaporábban csengtek a kalapácsok, magasabb hangra
    váltottak a fűrészek és reszelők, a vonókések gyorsabban hámozták a fáról a kunkorokat.
    Engilbertus apát a lépcső tetejéről végigröptette tekintetét a nyüzsgő barátokon.
    – Gyere gyorsan, állj be te is – suttogta valaki Heribáldnak.
    De neki aztán suttoghatott. Állt mozdulatlanul az udvar közepén, mint sziget a tengerben.
    Engilbertus elégedetten nézte a szorgalmasan munkálkodó testvéreket, a lándzsahegyeket kalapáló
    kovácsokat, a kardélező köszörűsöket, a feszülő háttal dolgozó íjkészítőket, a bőrvértekkel
    foglalatoskodó szíjgyártókat, s közben megakadt a szeme Heribáldon.
    Bosszúsan összerándult a szemöldöke, lassú léptekkel odasétált a barát elé.
    – Hát te, testvérem? Te miért nem dolgozol?
    – Ebben a saruban? – méltatlankodott Heribáld, s csuháját, mint egy kacér nő a szoknyáját,
    combig felhúzta, s jobb lábát magasra emelve meglebegtette döglött madárra emlékeztető saruját
    az apát előtt.
    Engilbertus elfintorodott, a barátok háta rázkódott a visszafojtott nevetéstől.
    – Szégyelld magad – mondta hangosan Engilbertus –, a magyarok fölégetik házainkat, kardélre
    hányják a csecsszopókat is, rabolnak, fosztogatnak, meggyalázzák templomainkat, s neked a
    sarudon jár az eszed.
    – Ilyen saruban nem harcolok a magyarok ellen. Ilyen saruban én nem is félek a magyaroktól.
    Engilbertus legyintett, és otthagyta Heribáldot.
    – Szóval nem félsz a magyaroktól? – nevetgéltek a barátok.
    – Majd karóba húznak.
    – Felnégyelnek.
    – Eleven tűzön elégetnek.
    – Ló farkához kötöznek.
    Nagy nevetgélés közben ijesztgették Heribáldot, de ő fel se vette, még a fél lábon állást sem
    hagyta abba.
    Ám egy pillanat alatt kikerült a figyelem középpontjából, mert a kapuőrök berohantak az
    udvarra, integettek, kiabáltak, a barátok – az egy Heribáld kivételével – mind a kapuhoz
    tódultak. Egy lovas vágtatott be, leugrott csatakos lováról, és Heribáld elé térdelt:
    – Atyám, a magyarok!
    Engilbertus intésére olyan lett az udvar, mint a hangyaboly. Csak Heribáld nem mozdult
    továbbra sem. De most már senki nem törődött vele. Lovakat nyergeltek, ökröket fogtak a málhás
    szekerek elé. A kincstartó atya egy hatalmas kulccsal kinyitotta a kincsesház ajtaját, hordták a
    barátok a szekerekre az aranyat, ezüstöt, a díszes kelyheket és cifra gyertyatartókat. Mentették
    szent könyveiket, a templom kincseit, az oltáriszentséget maga Engilbertus hozta, láttára a
    barátok, málhával a hátukon, csomagokkal a kezükben, térdet hajtottak, egyedül csak a
    megátalkodott Heribáld állt ott az udvar közepén, mint a cövek.
    Szekérre rakták az élelmiszereket is, a tartalék bőröket, vásznakat. Néhányan állatokat
    terelgettek maguk előtt. A pincemester és társai is serénykedtek, de csak néhány hordót sikerült
    szekérre menteniük.
    – Hagyjátok, nincs idő – szólt rájuk Engilbertus – induljatok!
    A karaván nekilendült.
    – Gyere most már te is – intett az apát Heribáldnak, de ő konokon rázta a fejét, és a
    sarujára mutogatott. Engilbertus dühösen parancsolta két barátnak, hogy hozzák Heribáldot
    erővel. De Heribáld küzdött, mint egy oroszlán. Nem ment. Mit volt mit tenni, a két barát
    sorsára hagyta őt.
    Engilbertusék a Sitter folyó fölé magasodó, hegybe rejtett erődítménybe vonultak. Heribáld
    meg, mint a kapubálvány, állt egymagában a kihalt udvar közepén.
    Egy óra sem telt bele, megérkezett a magyarok előőrse. Tíz-tizenkét lovas vágtatott be
    hujjogatva, kardját lobogtatva a kapun. Körbeszáguldották a kolostorudvart, s hökkenten
    állították meg lovaikat, amikor Heribáldot észrevették. Körülállták, egyik-másik még meg is
    tapogatta, élő-e igazán. Az volt. S nem félt. Ez tetszett nekik.
    – Hát te?
    A kérdő mozdulatra Heribáld a saruját mutogatva magyarázni kezdte, hogy ő bizony erre az évre
    nem kapta meg a bőrjáradékát. Nagyon nagy sérelem érte, láthatja, aki nem vak. A magyarok nem
    értették, miről van szó, de hasukat fogták nevettükben. Betódult a kapun a portyázók derékhada
    is, egyre többen állták körül Heribáldot, úgy bámulták, mint egy csodalényt, ő meg egyre jobban
    belelendült a saruról szóló panaszbeszédébe, a magyarok harsányakat nevettek, mintha vígjátékot
    néztek volna.
    Majd elunták a nevetgélést, és a kincseket kezdték firtatni. Nagy nehezen megértette, s
    kacsázó léptekkel vezette a harcosokat a kincstár felé, erőlködve kitárta a vaspántos
    ajtószárnyat. A katonák csalódottan, dühösen néztek rá. Odabenn néhány poros egyházi zászló
    árválkodott, s egy hasra esett, aranyfüsttel befuttatott fa gyertyatartó. A kincstár üres volt.
    Egy dühös katona kardot rántott, s ott helyben fölnyársalja Heribáldot, ha a barát magasra
    tartott ujja nem ígéri, hogy tud ám ő még valamit. Nosza, mutasd, lökdösték, és Heribáld a
    pincébe vezette őket, megdicsőült arccal mutatott a hordókra. Az egyik magyar mérgében
    buzogányával bezúzta az első hordó oldalát. Heribáld kétségbeeset18ten nézte a kiömlő drága bort, és a hordóra vetette magát, hogy testével torlaszolja
    el a rést, eközben nem mulasztott el egyet-kettőt kortyintani belőle.
    A látványra elszállt a magyarok dühe, harsány nevetés feszegette a pince boltíveit, a katonák
    süvegükkel fogták föl a kiömlő bort, és jókat húztak belőle.
    Mint egy diadalmenet, hordókat görgetve kerültek újra a napvilágra, s Heribáldot, aki
    serényen segédkezett a hordógurításban, barátságos hátbaveregetéssel jutalmazták. Heribáld sem
    maradt adós, ő is barátságosan hátba veregette a katonákat.
    Odakinn már nagy tűz lobogott, nyárson sülő hús illata töltötte be a levegőt. Heribáld
    szimatolt és nagyot nyelt. Mi tagadás, éhes volt.
    A magyarok a tűz mellé görgették a hordókat, s a konyhából odahordott edényeket borral
    töltötték meg. Ittak, s biztatták Heribáldot is, hogy igyék. Nem kellett neki kétszer mondani.
    Csurgott a bor az állára, hasára, a magyarok nevették, mint a gyerekek. Tetszett nekik. Heribáld
    boldogan trónolt köztük, s hogy az öröme teljes legyen, még egy nagy darab sült húst is a kezébe
    nyomtak.
    A magyarok a bortól nekihevülve énekelni kezdtek, előkerült néhány zeneszerszám is, a fura
    ütemre Heribáld elégedetten ingatta a derekát. Az egyik katona fölugrott, táncra perdült,
    példáját a többiek is követték, járták a tűz körül. Heribáld is talpra szökkent, próbálgatta a
    furcsa ugrós, forgós tánclépéseket. Leffegett a saruja, röpködött a csuhája, a magyarok hujjogva
    éljenezték őt.
    A mulatságnak egy kürt harsogása vetett véget, a magyarok villámgyorsan lóra pattantak, zárt
    rendben kivonultak a kapun. Heribáld sajnálkozva, bizonytalan 19léptekkel utánuk botorkált. A lovasok meglengették feléje a süvegjeiket, aztán vágtára
    fogták, s pillanatok alatt eltűntek az út kanyarulatában. Heribáld integető karja bánatosan
    lehanyatlott, visszacsoszogott a hamvadó tűz mellé, nagyot húzott egy öntöttvas fazékból, és
    révetegen bámulta a parazsat. Aztán csattintott az ujjával, s csak úgy magában próbálgatta a
    magyarok tánclépéseit. Dúdolt is hozzá.
    Beesteledett. Heribáld elfáradt, leült, hátát a falnak támasztotta, s már aludt is. Bizonyára
    a magyarokról álmodott.
    Késő éjjel lopakodott be a kapun a barátok felderítő csapata. Fáklyák villantak,
    kirajzolódott az alvó Heribáld alakja. A barátok ijedten körülállták, egyikük óvatosan
    megérintette.
    – De hiszen él! Hé Heribáld, Heribáld!
    Heribáld fölhorkant, álomittasan körülnézett.
    – Hát nem öltek meg a magyarok?
    – A magyarok? A magyarok, testvéreim, a világon a legeslegjobb emberek – mondta áhítattal, s
    lenyúlt maga mellé, megkereste az öntöttvas fazekat, és jó nagyot húzott belőle.
 
 
 
                                       Lehel kürtje
    Kopogott az eső a vastag bőrmellényeken. Lehel vezér serege ázottan, csatakosan érkezett
    Augsburg vára alá.
    – Nem ázunk sokáig. Odabent majd megszárítkozunk. Egyetlen rohammal elfoglaljuk ezt a
    vakondtúrást – kiáltotta Lehel, s a kürtjébe fújt.
    Ezer meg ezer torok felelt a kürtnek:
    – Huj, huj, hajrá!
    A sereg hadirendbe állt, előkerültek a várostromhoz szükséges hadi szerkezetek, a magyarok
    vad és vidám harci kiáltásokkal kezdtek a támadáshoz, azt hivén, hogy ez az erődítmény sem bírja
    tovább, mint az útjukba eső többi, és rövid küzdelem után a falakon belül lesznek.
    De odafönn állták a sarat, a rohamok egyre csüggedtebbek lettek. A várbeliek keményen
    harcoltak, a magyarok estére kelve sem jutottak be a várba.
    Elcsendesült a két tábor, a magyarok halottjaikat és sebesültjeiket szedték össze, odafenn
    meg erőt gyűjtöttek a másnapi harcra.
    Lehel a várfal alá lovagolt, és fölkiáltott:
    – Add meg magad, Ulrik püspök, mert ha nem, holnap egyetlen élő nem marad a véreid közül.
    Ulrik püspök nem válaszolt. Fáradtan ült a mellvéd mögött. Végignézett megtépázott csapatán,
    és tudta, nem sokáig állhatnak ellen a túlerőnek.
    Magához intette egyik tisztjét.
    – Ha nem kapunk segítséget, elvesztünk. Ki tud jutni valaki a várból?
    A tiszt kipillantott a várfalakon túlra, a magyarok tábora mulatozástól volt hangos, őröket
    nem látott sehol.
    – Legyőzhetetlennek hiszik magukat. Még őröket sem állítottak – mondta.
    – Menjetek segítségért Konrád császárhoz. Amilyen gyorsan csak lehet – parancsolta Ulrik.
    A tiszt kurta vezényszavaira két katona lépett elő, lovakat nyergeltek a várudvaron, s a két
    lovas csendesen a várkapuhoz lovagolt. A kapuőrök feszülten figyelték a magyarok tábora felől
    érkező zajokat, majd egyikük, látván, hogy nincs veszély, intett, leeresztették a felvonóhidat,
    s a két lovas hangtalanul kivágtatott az éjszakába.
    Még nem is hajnalodott, már a császári udvarban voltak. A fáklyákkal szaladgáló őrök, a
    felriadt, nyüzsgő szolganép között megjelent Konrád császár egy vállára csapott köpenyben, s a
    két futár térdre hullott előtte.
    – Felséges császár, mentsd meg Augsburgot! Ulrik püspök segítséget kér tőled, már nem sokáig
    tud ellenállni a magyaroknak.
    – Fegyverbe! – adta ki a parancsot a császár, s a katonák visszhangozva kiáltozták:
    Fegyverbe! Fegyverbe!
    A hadsereg, mint egy álmos óriás, megmozdult, nagy nyüzsgés támadt, prüszkölő, horkantó
    lovak, fegyvercsörgés – ameddig a szem ellátott a derengésben: katonák, katonák.
    A magyar tábor is megbolydult a virradatban Augsburg alatt. Újra hadrendbe álltak, Lehel
    kürtje felrivallt, kezdetét vette az ostrom.
    A magyarok elszántan küzdöttek, de hősiesen harcoltak a védők is, az esőtől megduzzadt vizű
    várárokba 22ömlött a vér. Már-már úgy látszott, elfoglalják a
    magyarok a várat, amikor odafönn elszánt harci kiáltás zengett fel, a várvédők lobogtatták
    zászlaikat, és újult erővel vetették magukat a harcba.
    A magyarok nem tudták mire vélni a dolgot, nem is csoda, nem láthatták, amit a várvédők
    föntről a falakról észrevettek: közeledik a császár felmentő serege.
    – Még egy rohamot nem állnak ki! Előre! Előre! – kiáltott Lehel, s a magyarok újra előre
    lendültek.
    De ekkor ő is meglátta a császár seregének előőrseit, a zászlós kopják erdejét, a fényben
    megcsillanó vérteket.
    – Elébük mentek, szétszórni őket! – intett Lehel lovasainak, s egy lovascsapat látványos,
    negyvenöt fokos fordulatot végzett, és elvágtatott a közeledő ellenség felé.
    A magyar lovasroham visszaszorította a császári előőrsöt, de akkor szembetalálták magukat a
    már harci alakzatot öltött derékhaddal, s a túlerő egykettőre megállította őket. A magyar
    lovasok megfutamodtak.
    Lehel a futókat látván, kürtjébe fújt, leállította az ostromot, a magyar sereg sebtében
    szembefordult a túlerőben lévő császáriakkal.
    Öldöklő csata kezdődött. A magyarok bevált harcmodorukat, hogy színleg megfutamodnak, s aztán
    az üldözésben fellazuló ellenségre két oldalról lecsapnak, nem tudták alkalmazni, mert nem volt
    hozzá hely, a hosszú esőzéstől megáradt Lech folyó elzárta mögöttük a teret. Nem volt más, mint
    szembefordulni és szemtől szembe fölvenni a harcot.
    Lehel maga is derekasan küzdött, hullott körülötte az ellenség, de lépésről lépésre
    szorították hátra, neki a megáradt Lech folyónak. A császáriak megérezték a győzelem ízét, egyre elszántabban harcoltak a gyűlölt ellenség ellen, a magyarok sorai megbomlottak, itt-ott már menekülésre fogták, de nem volt
    menekvés, akit nem vágtak le, az a folyóba zuhant, s a folyó egykedvűen sodorta magával a
    halottakat, sebesülteket, lovakat, embereket.
    A folyó széléhez szorítva egyedül Lehel küzdött csak néhány emberével, körülötte a
    császáriak, mint a rajzó darazsak. Lerántották a nyeregből, rávetették magukat, fogták
    vasmarokkal.
    – A vezér fogoly – harsant a kiáltás, s a szél messzire vitte a császáriak diadalordítását.
    Győztek! A magyar sereg megsemmisült.
    Már ácsolták a bitófákat a vár előtti mezőn. A császáriak mint a birkákat terelgették a
    foglyokat.
    Konrád diadalmasan vonult be Augsburg várába. Ulrik püspökkel megölelték egymást, s az
    ablakokból virágeső hullott rájuk.
    A püspöki palota dísztermében állították fel a trónt, a császár körül ott állt katonáinak
    színe-java, még azon megtépázott véresen, de valamennyien sugarasan a boldogságtól, a magyarok
    felett aratott győzelem örömétől.
    Katonák érkeztek ekkor, s a császár lába elé hányták a magyarok harci jelvényeit, a
    zsákmányolt fegyvereket, odahajították Lehel kürtjét is.
    – Vezessétek elém a foglyokat – adta ki a parancsot a császár, s a terem végében föltűnt a
    gyászos menet, az alabárdos katonától közrefogott magyar foglyok csoportja. Elöl a vezér: Lehel.
    Egyenes tartással, büszke léptekkel jött, mintha nem is egy tönkrevert sereg elfogott vezére
    volna. Megállt a császár előtt.
    Konrád hosszasan, kutakodva nézte ősi ellensége arcát.
    – Miért vagytok ti ilyen kegyetlenek a keresztényekhez? – kérdezte Lehelt.
    – Mi a magasságos Isten bosszúja vagyunk, ő küldött minket rátok ostorul.
    A császár arcán egy aprócska rángás szaladt végig, de nem látta senki, csak Lehel.
    – Válassz magadnak olyan halált, amilyent akarsz – mondta a császár.
    – Adjátok ide a kürtömet, hadd fújjam meg előbb, aztán majd felelek.
    A császár intett, hogy teljesítsék a kérést, s egy katona a trón előtt heverő halomból
    kihúzta a kürtöt, s Lehel kezébe adta.
    Lehel, mintha a kürtfúvásra készülne, előrelépett, s iszonyú erővel lesújtott a császárra. Az
    vérző fejjel, holtan bukott le trónjáról, s mielőtt az udvaroncok ocsúdtak volna, Lehel zengő
    hangon így szólt:
    – Előttem mégy, és szolgám leszel a másvilágon!
    Csak ekkor rohantak rá és teperték a földre.
  
 
 
                                            Botond
    Delelőn állt a nap, amikor megpillantották a várost. Apor vezér lova szinte magától megállt,
    mintha őt is elkápráztatta volna a látvány. A sereg mozdulatlanná dermedt, Konstantinápoly mint
    egy nagy királyi ékszer ragyogott előttünk.
    Botond felágaskodott a kengyelben… Hány vár alatt táborozott már, hány ostromban vett részt,
    hány hegynagy templom tövében álldogált már, hány várost látott fáklyaként lobogni. Micsoda
    város! Micsoda templom! Micsoda várfalak! – kiáltottak föl akkor, de a vén, harcban nyűtt
    hadfiak csak legyintettek: „Mi ez Konstantinápolyhoz?!” Hát itt állok előtted, te hét világ
    csodája, gondolta Botond, és farkasszemet nézett a büszke, bevehetetlen falakkal, a híres
    érckapu sötéten, ellenségesen bámult vissza rá.
    Tisztelet és borzongás elegyedett benne, mint akárhányszor a városok láttán. A kőfalak
    szigorú rendje, sugárzó ereje tisztelettel töltötte el, s a borzongás, amikor az odabentiekre
    gondolt, a bezártságra, a falak közti éjszakákra, nem értette, hogy tudhat élni az ember
    tágasság, szabad száguldozás nélkül.
    A sereg élén a főemberek Apor vezér köré gyűltek, tanakodtak. A várost bevenni ennek a kis
    létszámú, portyázó seregnek lehetetlen, igaz, nem is céljuk, de azért nem árt, ha azok odabenn a
    várban reszketnek egy kicsit. Nézzék csak meg, kik foglalták el országu27kat. S ha nem tetszik, nosza, csapjanak ki, gyerünk a nyílt mezőre, mérjük össze
    kardjainkat.
    Mintegy a várbeliek bosszantására, nyíllövésnyire a büszke császári falaktól, letáboroztak,
    mintha csak úgy útközben pihenni támadt volna kedvük. Mintha csak egy kies, barátságos
    domboldalon heverésznének, nem is az ellenség torkában.
    Olyan volt a tábor, mintha ünnepségre készülődnének, énekszó csendült; jókedvű kiáltások
    nyilai röpködtek a várfalakra. Jókedvű volt mindenki, még Apor is katonáival együtt nevetett,
    csak Botond lett gyanakvó. Mint mindig, ha ilyen nagy vígan voltak körülötte. Mert hátha a
    vigasságban valaki vele kezd gúnyolódni, valaki megjegyzést talál tenni a termetére, merthogy ő
    itt a legalacsonyabb mindenki közül. Hiszen nem szégyen az, de megjegyzést ne tegyen rá senki.
    Jól tudta persze, nem nagyon vetemedik senki gúnyolódásra, egyfelől, mert szerették, másfelől
    meg, aki nem szerette is, tartott hihetetlen erejétől. Botondban ettől függetlenül mindig volt
    egy parányi feszültség, komoly volt, keveset mosolygó.
    A kiáltásokat a várbeliek nem viszonozták, a csend már-már kezdett sértő lenni. Mintha
    méltóságon alulinak tartották volna szóba állni a magyarokkal. Ekkor azonban egy szálfa termetű
    emberkolosszus jelent meg odafönn a várfalon. Mellkasa, mint a bika szügye, karja
    gyerekderéknyi. Hangja, mint a hegyről lezúduló szikla dübörgése.
    – Mit szájaltok, nyúlszívűek? Inkább azt mondjátok meg, melyikőtök mer velem birokra kiállni!
    A meglepetés csendjében a görög óriási hangja újra feldöndült.
    – Akár ketten is jöhettek. Ha nem győzök, a görög császár adófizetője lesz a magyaroknak.
    Ez az én emberem – gondolta Botond, és halványka mosoly suhant át az arcán. Komótosan
    bajtársai elé lépett, közelebb a várfalhoz, hogy odaföntről is jól látható legyen, ki szól.
    Messze csengő hangon beszélt, hallhatta, aki akarta.
    – Én Botond vagyok, igaz magyar, társaim közül a legkisebb, de elég leszek neked én egyedül
    is. De te vegyél magad mellé két görögöt, egyiknek legyen gondja kiszálló lelkedre, a másik
    pedig temesse el a testedet, mert egészen bizonyos, hogy népem adófizetőjévé teszem a görög
    császárt.
    – Gúnyt űztök belőlem? Így akartok kibújni a viadal alól? Ezt a törpét a kisujjammal
    kettéroppantom.
    – Törpének neveztél?! Jól nézd meg a napot, görög, ma látod utoljára.
    Harsogó nevetés odafönn, kaján hahota, na éppen ez a törpe! Hát mit képzel ez?
    Botond erre megragadta a buzogányát, és súlyos léptekkel megindult az érckapu felé.
    Odafönn elképzelni sem tudták, mit akar, csak a robbanó lendületű suhintásra ocsúdtak s a
    fülsiketítő reccsenésre. Botond egyetlen ütésétől beszakadt a híres érckapu, akkora rés támadt,
    hogy egy ötévesforma kisgyerek kényelmesen átsétálhatott volna rajta.
    A várfalon csend lett.
    A magyarok nyomban hozzáláttak a küzdőtér elkészítéséhez. A tábor és a várfal között egy
    négyzet alakú területről eldobálták a köveket, kitépkedték a gyomokat, simára döngölték a
    földet. Nemsokára kitárult a megszégyenített érckapu, és tizenkét lovas kíséretében kisétált
    rajta az óriás. Meztelen felsőtestét olajjal kente 29be,
    csuklóira bőrvédőket csatolt. Botondot is tizenkét lovas kísérte, de ő az olajon és a
    csuklóvédőn csak mosolygott.
    A lovasok sorfalat álltak a küzdőtér körül, az ellenfelek a négyszögbe léptek. A görög ekkor,
    ahelyett, hogy Botondot üdvözölte volna, hirtelen a várfal felé fordult. Felzengtek a görögök
    harsonái, a mellvéden egy díszes ruhába öltözött férfi és egy hófehérbe öltözött asszony jelent
    meg. A császár és a császárné. Ők is látni akarták a viadalt.
    A görög földig hajolva üdvözölte őket, s azok biztatóan intettek feléje.
    Az óriás ekkor Botond felé fordult. Előredöntött törzzsel körültáncolta, mintha csak játszana
    a kis emberrel, de már fogást keresett, megmarkolta Botond karját – na, most megvagy –, hátra
    akarta csavarni, de a kis ember karja mintha vasból lett volna. A görögöt bántotta a
    sikertelenség, azt gondolta, egykettőre végez ellenfelével. Dühbe gurult, egyre vadabbul
    támadott. A falakról is, a táborból is zúgott a biztatás, a két test összeakaszkodott. Botond
    szinte nem is látszott az óriás ölelésében. Feszülő lábakkal szántották a földet, a görögnek
    végre sikerült ledöntenie Botondot, de nem sok öröme telt benne, mert Botond azonnal kicsúszott
    az öleléséből és talpra ugrott. Újból átkarolták egymást, az előbbi ledöntés sikerétől a görög
    megmámorosodott, előrelendült, s ekkor Botond egy gyors, ügyes mozdulattal elemelte őt a
    földtől, meglóbálta maga fölött, mint egy szamárbőr-tömlőt, és odateremtette a porondra. A föld
    megremegett. Az óriás megpróbált föltápászkodni, de Botond újra derékon ragadta, meglóbálta, és
    újra döngött a föld. A harmadik földhöz csapás után az óriás nem mozdult, elszállt belőle a
    lélek.
    A magyarok üdvrivalgására még sokáig emlékeztek Konstantinápolyban.
    A magyar lovasok leugráltak lovaikról, és egy pajzson a magasba emelték Botondot. Most
    magasabb volt mindenkinél.
    – Hallod-e, görög császár, fizetheted az adót – kiáltotta, de akkorra már az aranyos ruhás
    férfi és a hófehérbe öltözött nő nem volt a falakon.
    A görög óriást meg palásttal letakarva cipelték társai az érckapu felé.